5.fejezet: Hazugságok

   Nem tudtam mit feleljek. Bevalljam, amit láttam és elmondjam teljesen megértem és magyarázkodnia sem kell.... vagy adjam az értetlent, akadjak ki és kérjem, hogy mindenről számoljon be. Időm se nagyon volt gondolkozni, hiszen Kate ott állt velem szembe. Így sem volt tiszta a kettőnk kapcsolta. Egy az, hogy igencsak smároltunk, nem is keveset és ezt sem beszéltük még meg. Azt hiszi kapcsolatban vagyok, de persze nem. Most még ez is. végül úgy döntöttem, hogy a hazugságokból elég, de valahogy még sem úgy ült el a dolog, ahogy szerettem volna.
   -Éppen eleget...-nyögtem ki végül a választ kérdésére, amit mintha már ezer éve tett volna fel.
   -Nézd, én értem, ha most ki vagy akadva, de nyugi. Gondold végig, igazából semmi rosszat nem csináltam. Persze ez most biztos fura neked, de majd mindent elmagyarázok. A fenéket beszélek itt össze-vissza.Ezt el kell feledtetnem veled.
   Mindeközben én meg sem bírtam szólalni, úgy mondta a szövegét, mintha már ezt előre betanulta volna. A végén már meg sem próbáltam közbe szólni...
   -Ne ijedj meg! Ez nem fog fájni-és már "lendítette" is az úját, hogy rám olvassa a feledé bűbáját.
   Az egyetlen probléma. hogy ez rám úgy sem fog hatni, ez ellen is védett ez varázslat, amit születésemkor kaptam. De ha már elmondta és annyit fáradozott vele... inkább nem szóltam a saját képességeimről. Úgy véltem, mindenkinek jobb, ha abban a hitben él, hogy csak egy normális ember vagyok.
   Végzett a varázslattal és színészien előadta,hogy csak most jött be az ajtón, és én semmire sem emlékszek tudomása szerint.
   -Kyle...
   -Szia Kate... tudom, hogy magyarázattal tartozom...- a vártnál én is jobban adtam elő magamat.
    -Az nem kifejezés, de itt az idő, hogy beavass a titkaidba, vagy ezt fejezzük be. Igazából azt sem tudom mi ez kettőnk között.
   -Nekem nagyon tetszett és remélem neked is.
   -Persze hogy tetszett! De állítólag kapcsolatban vagy és közben itt csókolgatsz, aztán most beteg lettél és az idegrendszerem kezd kiakadni. Végleg!
   -Akkor kezdjük az elejéről azt hiszem.
    Közben leültünk a szobámban lévő kanapéra, amiről egy másodperc alatt ledobáltam a cuccaimat a földre.
   -Nem vagyok kapcsolatban.
   -Akkor mi ez az egész?!
   -Van egy nyolcadikos kiscsaj és teljesen rám van akaszkodva... csokit küld meg levelet... és azt ígérte, ha lesz barátnőm, akkor végre le száll rólam. Így hát kénytelen voltam ehhez a cselhez folyamodni. Persze ezt megoldhattam volna másképpen is, de fogadtunk a srácokkal, hogy még így sem hagy békén, így hát belementem a játékba.
   -Ennyi? Egy gyerekes csíny miatt kellett nekem kiakadni? Most olyan bénán érzem magam...
   -Meg akartam mondani neki, hogy erre semmi szükség, elég, ha én érzem magam ramatyul. Természetesen erre sem volt időm, már is tovább kombinált.
   -Legalább ezt elmondhattad volna... Úgy tűnik számodra csak egy kaland ez kettőnk közt.
   -Ne mond ez! Ez nem igaz! Te sokat jelentesz nekem! Nem is tudod mióta...
   -Talán nem is fogom...
   Ezzel fölállt és elhagyta a szobát. Sőt a házat is. Még hallottam, ahogy beindítja az autóját, majd elhajt.
   Lefeküdtem az ágyamra, hogy átgondoljam ezt a beszélgetést, ami igazából elég egyoldalú volt. Nem bírtam rá haragudni... Magamat okoltam, amiért nem állítottam meg mikor kiment. Ha akkor megteszem talán most a karjaimban ölelhetném. Csak feküdtem az ágyban és néztem ki a fejemből. Így ment ez, míg végül az álom el nem nyomott.

*

 

   Hogy lehetek ekkora idióta? Most azt hiszi, hogy egy hisztis liba vagyok. Talán igaza is van. Egyfajta megnyugvás öntött el, mikor felfogtam, hogy nincs is barátnője. De mikor eljutott az agyamig, hogy ő kiáll mellettem, ha nem is szó szerint, én meg hazudjak neki a képességeimről. Nem tudtam volna ezek után a szemébe nézni. Nem akartam neki hazudni, de nem volt más választásom. Nem tudhatja mi vagyok valójában. Fájt, hogy fontos vagyok számára, és én sosem viszonozhatom ezt a nyíltságot és megértést. Fájt, hogy miattam kell szenvednie.

   Ezen gondolkoztam egész hazavezető úton, sőt még utána is. Felhívtam Lilit, hogy jöjjön át, ezt valakinek el kell mondanom. Az egyetlen bökkenő, hogy vele szemben sem lehetek teljesen önmagam. Mivel mással meg nem nagyon tudtam erről beszélni, így csak mellette döntöttem. Anyu egyből azt mondaná felejtsem el, lesz még ilyen az életemben és hogy legyek erős. Ez reménytelen. Sosem voltam az, aki elrejtett az érzelmeit.

   Mikor megjött Lili, beengedtem és a lényeget elhadartam neki, bár fontos részeket hagytam ki, de még így is elég összefüggő sztori lett belőle.

   -De erről az elkövetkezendő években nem akarok beszélni-jelentettem ki, miután teljesen értetlenül állt a történetem előtt, miszerint egyszerűen csak ott hagytam.

   -De.... ez elég nagy hülyeség volt...

   -Mondom nem akarok róla beszélni, nagyon is tisztába vagyok vele, hogy elcsesztem-jelentettem ki határozottan, miből neki természetesen leesett, hogy ezt halál komolyan gondolom.

   -Akkor? Mit akarsz csinálni?

   -Nem tudom... Azt hiszem a fiúkat most egy kicsit kizárnám az életemből. Valami csajos dologra gondoltam. Semmi képpen nem akarok depizni és mostantól fekete ruhákban járkálni. Megmutatom, hogy igen is tudok erős lenni!

   -Húhha... Ezt melyik filmből vetted? Elég nyálas volt.

   Ez az! Köszi Lili! Ezért imádtam. Mindig képes volt hülyülni és végighallgatott bármilyen idiótaságot is csináltam. Nem nevetett ki, de nyíltan megmondta a véleményét.

   -Na? Mit csinálunk? Engem is beavatnál végre?

   -Arra gondolta elővesszük a táncszőnyeget... Mikor kisebbek voltunk mindig azt nyomtuk még nem anyuék meg nem unták az idióta zenéket és el nem tiltottak minket tőle.

   -Emlékszem-jelent meg az arcán az édes gyermekkori mosoly-de csak abban az esetben, ha van szracsatella fagyitok is.

   -Ez természetes!

   Ez is egyfajta rituálé volt nálunk, amit ahogy idősebbek lettünk, egyre jobban elkezdtük hanyagolni.

   -Hát akkor?! Én hozom a fagyit, de intézd a szőnyegeket-vette kezébe az irányítást.

   -Rendben! Fagyit találsz a frigóban és kanalak meg a helyükön.

   -Ha nem kezdtek vándorlásba...

   -Hahaha... Már majdnem szakadtam...

   -Köszi! Aranyos a szarkazmusod.

   Egész este nyomtuk neki, közben pedig megettünk egy egész doboz fagyit. Majd úgy nyolc körül átmentünk Liliékhez és hoztunk neki pizsit, meg holnapra cuccot. Nem kellet sokat fűznöm és így nem volt időm gondolkodni Kyle-on. Basszus! Pont azt teszem!

   Holnap éppen hogy beértünk a suliba, annyit szenvedtünk reggeli közben. Kyle ma se jött suliba. Legalább a felől semmi kétség, hogy beteg, hiszen elég rossz bőrben volt, mikor találkoztunk. Csak egy órát kellet kibírnom Lili nélkül, ez pedig infó volt. gyakorlatilag hozzánk költözött az elkövetkezendő pár napra. Ezt nagyon bírtam, így legalább nem ástam magam a mélyföldig, hogy így kell miattam szenvednie Kyle-nak.

   Eljött a szombat a tanulmányi kirándulás napja. Egy flancos kastélyba ment az osztály.

   -Tehát. Egy kis figyelmet szeretnék!-próbálta csitítani az osztályt művészettörténet tanár.

   Ebben a pillanatban megláttam Kyle-t a terem másik végén. Ez egyfajta előszoba lehetett a kastélyban. Ott magyarázott neki, Jeremy, a haverja, de ő mintha meg sem hallotta volna.

   -Párokat fognak alkotni! Egy esszét kell beadnia a pároknak a kastélyról és egykori lakóiról. Gyerünk! Alkossanak párokat!

   Természetesen Lili felé fordultam ő pedig felém. Már indultunk volna felfedezni ezt a kísértetház jellegű helyet, mikor oda jön a tanárnő.

   -Önök nem fognak egy párt alkotni! Sajnálom, de Mr. Lochte és barátja páros, így semmiképpen nem fog tudni dolgozni. Leszek olyan nagylelkű és segítek neki, had legyen nekik is egy jó jegyük ebben az évben. Lewliss maga Lochtéhoz megy! Ön pedig-mutatott Lilire-Jeremy Swant kapja társának. Jó munkát kívánok!

   -De tanárnő! Ez nem...

   -Nincs vita! Amit én mondok az mindig úgy van!-ezzel sarkon fordult és elment.

   Szorongva válltam el Lilitől és léptem oda Kyle-hoz.

   -Szia...-üdvözöltük egymást, szint egyszerre.

   -Szerintem hagyjuk ezt az egészet, majd én megcsinálom, te nyugodtam menj haza. Gondolom úgy sem jelent gondot lógni...-nem bírtam kiállni, hogy csak egy kicsit ne szóljak be neki.

   -Nem gáz...-mondta majd elindultunk. Felderítettük az egész kastélyt. Meg sem szólaltunk közbe. Mikor az üvegterembe értünk leírtam az e helyről való fontos tudnivalókat és indultunk tovább.

   Éreztem, ahogy valaki megérinti a kezemet. Kyle volt az. Először csak az újaimat érintette meg, majd végül tenyerébe zárta az enyémet.

   Rezzenéstelen arccal sétáltunk tovább. Először ki akartak rántani kezemet az övéből, de olyan mértékű megnyugvást jelentett érintése, hogy nem tudtam neki ellenállni.

   Így sétáltunk tovább...



4.fejezet: Nem hiszek a szememnek

 Alig aludtam egész hétvégén. Igazából semmit nem csináltam. Egybefojtak a napok. Nem hittem, hogy valaha is ekkora hatással lesz rám valami. Annyira igazinak éreztem, ami köztem és Kyle között kezdett el kialakulni. Végül eljött a hétfő.
   Először úgy gondoltam, hogy azzal büntetem, nem szólok hozzá és levegőnek nézem. Végül rájöttem, hogy ezzel magamat is büntetném, ahhoz pedig semmi kedvem. Tehát elhatároztam, hogy eléállok a suliban és megmondom neki, hogy velem nem szórakozhat. Nem vártam a találkozásunkat. Féltem tőle. A percek, pedig túl gyorsan teltek, hogy fel tudjam mérni, mit is csinálok. Úgy össze voltam zavarodva, hogy elfelejtettem Lilit a suliba menet fölvenni. Mikor bekanyarodtam a parkolóba, akkor jutott eszembe és gyorsan írtam neki egy SMS-t.
   Mikor kiszálltam az autóból, Kyle még nem volt ott. Bár még jó fél óra volt az első óra kezdetéig. Teltek a percek, de semmi. Becsöngettek és semmi. Az nem létezik, hogy nem az autójával jött, mert mindig előszeretettel hencegett vele. Az eső is eleredt és kénytelen voltam bemenni, ha nem akartam igazolatlan órát kapni. Német órám volt, a tanár pedig különösen érzékeny idegállapotban lehetett, mert amikor meglátott, ölni tudott volna a szemével.
   -Elnézést Tanárnő a késésért...
   -Nem értem! Egy tizenhat éves lánynak mi dolga lehetett, hogy nem tudott beérni nyolc órára!
   -Lesütöttem a szemem és elengedtem a fülem mellett, amit mondott. Leültem a helyemre és egy papírdarabért nyúltam a táskámba a német cuccom helyett. Szét néztem a teremben és megláttam Mattit, Kyle egyik legjobb barátját. A papírra gyorsan leírtam a következő szavakat:

Hol van Kyle?

 

Pár ember közreműködésével a levelem sikeresen célba is ért. Fölnézett rám, majd egy idióta mosoly jelent meg az arcán. De szerencsémre elkezdett írni. Mikor visszaért hozzám a papír, csak egyetlen szó volt ráírva, meglehetősen szép betűkkel:

 

Beteg.

 

Na szuper! Gondoltam magamba, bár legszívesebb sikítottam volna. Összetéptem a papírt és egy varázsige segítségével a kukába juttattam, persze észrevétlenül.

   Állítólag már megint német TZ-t írunk jövőhéten. Vagyis valami hasonlót hablatyolt a tanár, bár nem igazán értettem. A következő órám osztályfőnöki lett volna, de mivel így is tartoztam egy igazolással, úgy voltam vele, mit nekem még egy nap. Így hát fogtam magam és kisiettem az ajtón majd beszálltam az autóba és egyszerűen elhajtottam. Nem foglalkoztam a tekintetekkel, amiket magamon éreztem. Nem számított semmi, csak egyedül akartam lenni. Sírni akartam. Nem érdekelt ki mit gondolt, de elegem volt. Szükségem lett volna valakire, de akitől jobban éreztem volna magam, pont miatta szenvedtem. Nem tudtam, hova mennyek, de azt vettem észre, hogy Kyle-k háza előtt állok. Nem is tudtam, hogy tudom hol laknak. De tudtam, hogy itt van a közelben. Hogy itt él. Az a különös érzésem volt, hogy most már minden rendben lesz. Hiába tudtam, hogy ez nem így van, de ezt éreztem.

   Leállítottam a motort, majd kiszálltam az autóból. Úgy voltam vele, ha itt vagyok legalább már valami hasznosat csináljak.
    Én más emberekkel ellentétben még életemben nem voltam beteg, még csak megfázva se voltam. Egy varázslat védett az egyszerűbb betegségekkel szemben, amit még születésemkor kaptam. Azonban ez nem védett minden ellen. Voltak betegségek, amelyek kifejezetten varázslókat értek és nem volt ellenük úgynevezett gyógyige.

   Becsöngettem, de persze, hogy nem jött ki senki. Milyen meglepő... 

Mindenképpen beszélni akartam Kyle-lal. Jöhetett a mai nap már ki tudja hányadik varázsigéje. A jobb kezemet a vállamtól egészen az ujjaim végéig húztam, furcsa latin szavakat mondva, amiket úgy se értene senki. Ahol az imént végighúztam a kezemet, most egy apró térkép jelent meg, ami az előttem álló házról készült. Benne kis pöttyökkel, melyek mutatták, a benne lévő emberek helyét.

 

*

 

   Életem során még egyszer sem voltam beteg. A születésemkor kapott gyógyige jól védett ezek ellen. Most azonban mégis ágynak voltam döntve. Egy varázsbetegség "áldozata" lettem, mely csak varázslókat támadott meg.

   Hallottam, hogy csöngettek, de nem kellet kinéznem az ablakon, hogy tudjam ki az. A szobám az utcára nézett. Éreztem, hogy Kate az. Szégyelltem magam, amiért nem szóltam neki, hogy nem megyek ma, de amiatt még jobban, hogy féltem. Féltem, hogy megnézi a facebook profilomat és félreérti a kapcsolatban státuszomat. Mégis odamentem az ablakhoz. Még felülnézetből is gyönyörő volt. Felhúzta a pulóvere úját és végighúzta a kezét  másik karján. Először azt hittem varázsolni akar, mivel úgy tett, mintha a kézitérkép varázsigét akarná végrehajtani. Eszembe jutott, hogy ez lehetetlenség. Végül értetlenül álltam a helyzet előtt, mikor valóban egy varázslatot hajtott végre. Méghozzá tökéletesen. Nem akartam hinni a szememnek.

   Úgy gondoltam ez lehetetlen. De azt is tudtam, hogy lebuktam. Ha az valóban egy kézitérkép varázsige volt, márpedig az volt, akkor pontosan tudta, hogy itt állok és azt is tudta, hogy őt nézem. Nem kellett benne csalódnom. Abban a pillanatban fölnézett rám és találkozott a tekintetünk.

   Arcáról semmit sem tudtam leolvasni. Azonnal szóltam a házvezetőnek, hogy engedje be Kate-t, mivel én nem biztos, hogy ájulás nélkül meg tudtam, volna tenni a szobám és a bejárati ajtó közti távolságit, úgy legyengültem ettől a rohadt betegségtől. Leültem az ágyamra és vártam. Majd egyszer kopogtatás nélkül benyitottak a szobámba. Kate volt az. Csak néztünk egymásra, és szinte egyszerre szólaltunk meg. Az első szavam tudtam, hogy a bocsánat kérés lesz, hiszen magyarázattal tartoztam neki. És úgy fest ő is nekem.

   -Sajnálom.

   -Mennyit láttál?

   





3.fejezet: Újra és újra

  Már arra sem emlékszem mikor és hogyan értem haza, de abban biztos voltam, hogy hosszú idő óta most aludtam a legjobban. Már fölkelt a nap és olyan hét óra körül lehetett, mikor felkeltem. Az utolsó emlékem tegnapról az a gyönyörű mogyoróbarna, vagy inkább már feketére hasonlító szempár volt. Kyle volt az és ha rágondoltam összeszorult a gyomrom, bár ennek ellenére érthetetlen nyugalom áradt szét a testemben.
   Elvégeztem szokásos napi rutinjaimat suli előtt, majd útközben felvettem Lilit.
   -Hali!
   -Szia!-szólt vissza-hogy bírtad a tegnapot? Már délelőtt láttam rajtad, hogy baj van, mivel alig lehetett belőled kihúzni pár szót. Hogy bírtad Kyle-lal?
   -Hát... egész...tűrhető volt.
   Először nem akartam vele megosztani, tegnapi kalandunkat, hiszen még én magam sem tudom mi volt és mi lesz belőle. Bár ahogyan kimondtam ezeket a szavakat már is megbántam, mivel Lilinek nem tudtam hazudni, vagy inkább egyből kiszúrta.
   -Na jó... mi volt. Mond meg vagy úgy is megtudom.
   Ez bizony így volt. Nem volt varázsereje, ennek ellenére jó besúgói voltak. Tudta a suli összes pletyiét, de azért nem erről volt híres.
   -Én sem tudom pontosan, de azt hiszem...
   -Te jó ég! Mit csináltatok?!
   -Csókolóztunk...
   Lili erre úgy elkezdett röhögni, hogy azt hittem már a könnyei is kicsordulnak. De végül leállította magát. Eközben még mindig a házuk előtt álltunk.
   -Végül is ez logikus-mondta, mire az én szemeim kidülledtek és még a szám is tátva maradt, hiszen nem ezekre a szavakra vártam.
   -Nem megyünk? Már mint tőlem maradhatunk is, de szerintem nem kéne lógnunk. Ha a szüleim megtudják...
   -Megyünk, bocsi csak lefoglalt ez a kis vallatásod.
   -Ne nevezd így. Ez olyan szadista módon hangzik.
   -Tehát? Ha már úgy is kinyögtem. Mit gondolsz?
   -Hát a szeretet és a gyűlölet érzése nagyon közel áll egymáshoz. Az emberek gyakran összekeverik és mire ráeszmélnek talán már késő. Azt hiszem ti csupán rájöttetek, hogy tévedtetek.
   -Szóval azt mondod, hogy ez nem gáz?!
   -Nem. Voltam már szerelmes és tudom milyen érzés egyik pillanatból a másikba beleszeretni valakibe. Megértelek.
   Elfeledtethettem volna mindezt egy egyszerű varázslattal Lilivel,de megfogadtam, hogy sosem használom rajta az erőmet és most is így tettem. Bár nyugodtabb lettem volna, ha senki nem tud erről.
   -És? Mit fogsz mondani neki?
   -Mi? Beszélnem kell vele?
   -Persze te lökött! Hiszen te mondtad, hogy nem tudjátok mi ez az egész.
   Ekkor jutott el a tudatomig, hogy fogalmam sincs mit fogok reagálni, ha meglátom, vagy arról még inkább nem volt, hogy ő mit fog tenni. De erre már nem volt idő, mivel megérkeztünk a sulihoz és Kyle sportkocsijának támaszkodva beszélgetett a barátaival.
   -Egyelőre úgy teszek mintha nem venném észre. Hagy lépjen ő először.
   -Ennek van értelme-helyeselt-de attól még tök baromság. Én a helyedben itt rögtön lesmárolnám.
   Vágtam egy hülye grimaszt, de ettől függetlenül vágyakozás öntött el. Megráztam a fejem.
   -Lépjen csak ő először.
   Mivel a suli egyetlen bejárata itt volt, kénytelenek voltunk elhaladni a fiúk, vagyis Kylék előtt. A lehető legtávolabb húzódtunk tőlük és viszonylag gyorsan elhaladtunk előttük, mint akik nem is vették volna észre őket. A hátamon éreztem valaki tekintetét és biztos voltam benne,hogy Kyle az. Nem akartam hátrafordulni, de nem bírtam kiállni. Jól gondoltam. Kyle még most is engem nézett és egy pillanatra találkozott a tekintetünk.Szája sarkában mint ha egy mosoly rejtőzött volna el. Igen ez határozottan egy mosoly volt. Vissza akartam rá mosolyogni, de ebből csak egy jó széles, fogsor villantós grimasz sikerült.
   -Na?-kérdezte Lili.
   Válaszom csupán néma hallgatás volt.
   -Ha ma is átmész kukába akkor még most közöld, mert akkor tovább állok.
   -Csak gondolkoznom kell...
   -Ehhez kellek?
   -Nem tudsz benne segíteni, ha erre gondoltál.
   -Szólj, ha visszanő a nyelved huzamosabb időre. Addig is kiderítem a legújabb információkat. Ezzel hátradobta barna haját és stílusosan távozott, engem ott hagyva a folyosó közepén.
   Hallottam, hogy a hátam mögött nyitódik, majd csukódik az ajtó, ezért gyorsan elindultam. Jól tettem, mivel a hangokból ítélve Kyle bandája volt. Már ekkor tudtam, hogy ebből a napból sem lesz tanulás. Első órám töri volt, hála az égnek nem Kyle-lal. Némi szomorúságot is éreztem ezzel kapcsolatban, de igyekeztem elfojtani.
  Végig gondoltam órarendem és rájöttem, hogy a harmadik óránk viszont már közös lesz. Fizika. A percek, órák mintha nem is lettek volna, olyan gyorsan elröpültek. Igyekeztem késni, hogy ne tudjunk beszélni és a tanár már bent legyen. Ez sikerült, azonban már csak mögötte két paddal volt hely, így egész órán őt bámultam. Sajnos szó szerint. Ahogy csöngettek én voltam az első aki fölállt és kivonult a teremből. Már azt hittem, hogy megúsztam, amikor közvetlen a kémia szertár előtt megragadott egy erős kar ás berántott a szertárba. Meg sem kellett fordulnom. Az illatról felismertem. Kyle volt az.
   -Kerülsz engem?
   -Nem-hazudtam gyorsan-csak még gondolkoznom kell.
   -Azt elhiszem. Figyelj én sem tudom mi volt tegnap, de nagyon... tetszett.
   -Nekem is-nyögtem ki szinte már suttogva. Ajkunk egyre közelebb került egymáshoz, de még nem ért össze.
   -Megengeded?-kérdezte sóvárogva, mire csak bólintani tudtam.
   Megcsókolt és nem akartam, hogy ennek valaha is vége legyen. Olyan megnyugtató volt, ahogyan ajkaink összeforrtak lassan már egy perce. Ekkor még mindig nem tolt el magától. Sőt közelebb húzott  és szinte már teljesen egymáshoz simultunk. Végül elválltak ajkaink. Csak meredtünk egymás szemébe, még végül a csengő meg nem törte a csendet.
   -Mennünk kéne.
   -Igen kéne...-válaszoltam zavartan.
   De egyikünk sem mozdult, csak néztük tovább egymást.
   -Van egy ötletem-mondta.
   -Igen?-kérdeztem kíváncsian.
   -Mennyünk el innen... és töltsük együtt a napot.
   -Hát nem tudom...
   -Nem muszáj, ha nem akarod...
   -Dehogynem, csak az igazolás...
   -A bátyám orvos, könnyen szerzek igazolást.
   Bólintottam majd megfogta a kezem és egyszerűen kisétáltunk az iskolából. Bármilyen furcsa véletlen folytán, nem látott meg minket senki. Ez nem volt kérdéses. Bár nem tudtam mi ez az egész kettőnk között, de bármikor töltöttem volna vele a napom és bárhol. ismertem be magamnak. Most már nem tiltakoztam az érzéseim ellen.

  *

 

 

   Kezemben éreztem apró tenyerét, miközben kiballagtunk a suliból. A szívem majd kiugrott a helyéről. Csak el ne felejtsem rávenni az orvost, hogy adjon igazolást. Feltehetőleg Kate nem vette észre, hogy hazudtam és nincs is bátyám. De emiatt nem aggódom. A varázserő csodákra képes. Szó szerint. Odavezettem az autómhoz és kinyitottam neki az ajtót az anyósülésnél. Én beszálltam a vezető oldalra.

   -És? Mi az uticél?-tudakolta Kate.

   -Egy park. Tetszeni fog. Szerintem.

   -Hát jó. Rád vagyok bízva-felelte őszintén.

   Az út nagy részében nem beszélgettünk, de nem éreztem kínosnak a helyzetet. Úgy tűnt ő sem. Kifejezetten nyugodtnak tűnt. Már fél órája úton voltunk, mikor megláttam a Seattle táblát keresztben áthúzva, ami a város végét jelentette. Ezt észre is lehetett venni az egyre ritkásabban álló házakból és az egyre csökkenő forgalomból. Közvetlen a tábla után lefordultam balra.

   -Hú...-csak ennyit mondott Kate, mikor megálltunk egy hatalmas ház előtt, mire nagybetűkkel az volt kiírva: Lochte, 1836

   -Itt volnánk-mondtam leplezetlen izgalommal.

   -Hol is pontosan?

   Elmosolyodtam érthető kíváncsiságán.

   -Pofás kis hely nem?

   -Kicsi...Ja.

   -Ez a ház még az apám dédapjáé volt. De azóta, mint látod fel lett újítva. Gyönyörű kertje van. Sokszor járok ide gondolkozni, mivel fontos emlékek kötnek ide.

   Azt nem mondtam el mi, mivel nyilván totál hülyének nézett volna, ha azt mondom, itt tudtam meg, csupán nyolc évesen, hogy varázsló vagyok. A legtöbb gyerek ezt csak tiennégyéves kora körül tudja meg. De az én szüleim úgy neveltek, hogy hamar felkészüljek az élet csapásaira.

   -Mehetünk?-kérdeztem.

   -Persze. Kíváncsian várom.

   Pár perc alatt hátra is értünk.

 

 

*

 

 

   Amit akkor láttam nem sok mindenhez volt fogható. Egy hatalmas kert tárult a szemem elé, melyből nyugtató energia érződött. Mindenhol virágok, különböző bokrok és fák mindenhol. Gyönyörű volt. Akármerre néztem főként rózsákat láttam, de minden színben.

   -Ez egyszerűen gyönyörű-bukott ki belőlem.

   -Tudtam, hogy tetszeni fog-boldog mosoly nyugodott az arcán.

   Leültünk az egyik padra, mely barnára festett fából és kovácsoltvasból állt. Ez is szép volt és pontosan passzolt ehhez a környezethez.

   -Mesélj magadról-mondta Kyle.

   -Nem vagyok nagyon érdekes személyiség.

   -De rájöttem, hogy igazából semmit nem tudok rólad és ez zavar. Aki ilyen jól csókol biztosan nem unalmas.

   -Jól csókolok?-feleltem meglepetten. Már mondták persze, de az nem volt fontos. Egyszerűen nem érdekelt a véleményük.

   -Hát persze! Nem akarsz emlékeztetni?-jelent meg a szemében a vágyakozás.

   Dehogy nem!-kaptam az alkalmon, mire egyszerűen az ölébe kapott és hosszú csókot leheltem a szájára.

   -Ugye, tudod, hogy ezt meg kell beszélnünk?-kérdeztem.

   -Mit kell ezen beszélni?-nézett rám mosolyogva.

   -Hogy mások előtt mi lesz és hogy mi ez köztünk.

   -Tudom...- de a mondatot nem fejezte be, mert ismét megcsókolt.

   A nap többi részében már nem a kapcsolatunkról beszéltünk, de minden másról igen. Kitárgyaltuk egész életünket. Olyan jól éreztem magam vele, mint még senkivel. Persze a titkomat jól őriztem. Imádtam a csókjait és minden egyes pillantását, érintését. Végül három körül úgy határoztuk ideje indulnunk.

   Kirakott a suli parkolójában és még egy csókot adott. Nem volt senki a parkolóban, mivel péntek volt és ilyenkor hamar vége az óráknak.

   -Hétfőn hozom az igazolásod - kacsintott.

   -Köszönöm ezt a csodás napot.

   -Én köszönöm, hogy kaptam tőled egy esélyt.

   -Ez természetes-majd én kacsintottam.

   Elköszöntünk egymástól és én elindultam a saját autóm felé. Beszálltam az autóba, majd azonnal hívtam Lilit.

   -Igen? Hova tűntél? Meg vagy veszve? Legalább nekem szólhattál volna!

   Kaptam egyből a támadásokat.

   -Jól vagyok, nyugi. És egy csodás napon vagyok túl Kyle-lal.

   -Komoly?-lepődött meg-hazafelé állj meg nálunk és számolj be mindenről.

   Így is tettem. Beindítottam a motort és pár perc alatt odaértem. Be kell valljam nem vezettem valami lassan. De hát egy ilyen nap után?! Nem csoda. Megálltam a házuk előtt és ő már kint várt.

   -Minden részletet hallani akarok-tért Lili egyből a lényegre.

   Még elmosolyodni sem volt időm már is berángatott a házukba. Nem volt nagy házuk, de négy személy számára megfelelő volt. Mivel az anyja meghalt, mikor a legkisebb öccse született az apja egyedül nevelte őket. A házban szinte minden szoba sárgára volt festve és modern bútorokkal volt berendezve. Lili sosem mondta mit dolgozik az apja én pedig nem kérdeztem. Bevezetett a szobájába, ami eltért a többi szobától, mivel rószasznre volt festve és inkább a klasszikus berendezése volt. Leültetett az ágyra én pedig kénytelen voltam neki mindent elmesélni, amit ő tökéletesen megformázott mimikai válasszal hallgatott.

   -Jesszus!-csak ennyit mondott mikor a végére értem- ti aztán jócskán egymásba gabalyodtatok...

   -Hát...egy kicsit...-pirultam el.

   -Meg kell néznem a facebook profilját!-jött a hirtelen ötlet-és ha persze már be vagyunk jelentkezve a többi képét is megnézzük. Nem értem mit eszel rajta. Na jó, talán egy kicsit még is-legyintett.

   -Oké! Nézzük!-mondtam még mindig elpirulva.

Ahogy megnyitottuk az adatlapját egyből kiszúrtam valamit. Az adatlapja szerint ugyan is három napja kapcsolatban állt valakivel, az pedig a találkozásunk előtt történt. Ekkor minden összeomlott bennem és elveszítette az értelmét.

   



2.fejezet: Az első érintések

   Egy teljesen átlagos napnak indult a mai is. Fölkeltem, fölöltöztem és szokás szerint nem reggeliztem. Anyu és apu már dolgoztak, és a bátyáim is. Tehát enyém az egész ház. Nagy, hét vendégszobás és két szintes házunk volt. Mivel a tanítás kilenckor kezdődik, most pedig még csak hét óra húsz volt, nyugodtan ráértem készülődni.
   Fél kilenc körül végül beszálltam fehér színű, mini cooperembe, melyet tizenhatodik szülinapomra kaptam az egész családtól. Még autóval is tíz percre volt a suli. De út közben, felvettem legjobb barátnőmet, Lilit. Gesztenyebarna hosszú haja volt, de rövidebb, mint az enyém. Szeme is hasonló színű, egyszóval gyönyörű volt a maga természetességében. Bölcsi óta ismertük egymást, de az erőmről még ő sem tud. A suli parkolója már tele volt érkező diákokkal.
   -Már megint egy olyan unalmas hétköznap következik, amikor csak a fiúkat bámuljuk-...mondta rejtett izgalommal Lili.
   -Aham. De jó volna némelyiket nem csak bámulni...
   Nem mondom, nem álltunk rosszul ezen a téren, hiszen jelentkezők mindig voltak és átlagban még nem is olyan rosszak, de sosem az akit igazán szerettünk volna. Így, ha még nem is szinglin. de álmodozva néztük a szünetekbe, az "igazit".
   -Hidd el... ez az év más lesz. Érzem, hogy végre sikerül.
   -Igazán? Majd előtte azért szólj, jó!-minden napot ezzel a párbeszéddel kezdtünk és most a forgatókönyvben e nevetés jött.
   Váratlanul egy lökés érkezett az autóba én pedig szépen lefejeltem a kormányt, minek következtében kivérzett a homlokom. Ránéztem Lilire és ő is értetlenül állt a helyzet előtt. Ő megúszta  karcolás nélkül. Mivel a tükörben nem láttam az okozóját, kiszálltam az autóból a parkoló közepén. Még sosem karamboloztam, így nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, csupán az autó miatt izgultam.
   Na és kit láttam meg? Kyle Lochte volt az. Sportkocsiján természetesen a balesetnek nyoma sem volt. Viszont az én autómon egy szép kis horpadás díszelgett.
   -Normális vagy?!-üvöltöttem egyből-Ezt kifizeted!!!!-mutattam közben a "sérültre".
   -Dehogy fizetem! Te álltál meg a parkoló közepén, tehát te vagy a hibás! Szerencséd, hogy az én autómnak semmi baja!
   -Most bocsánatot kéne kérnem? Nem csináltam semmit!
   -Ez az!  Csak megálltál!
   Szép kis vitába keveredtem mondhatom. Már megint. Ekkor egy mélyebb, de ismerős hang szólt.
   -Emberek!-a földrajztanárom volt az, őszes haja volt, már ami még meg volt belőle, de azért termetes egy ember volt-Nyugalom! Ha nem vették volna észre én vagyok itt az egyetlen szenvedő alany. Mivel maga-itt Kylra mutatott-belehajtott az autójával Ms. Lawless autójába, az ütközéstől ő pedig nekem jött.
   -Ó... hát sajnálom uram. Véletlen volt. Tudja, mindenki hibázhat...
   -Tehát bevallod, hogy te vagy a hibás!-kaptam rajta azonnal.
   -Mi...? Én ezt nem mondtam...
   -Na már most...-kezdte a tanár-mivel nem tudjuk ki a bűnös... mind a ketten büntetést kapnak.
   -Mi?!-kérdeztük egyszerre. Hiszen már máskor is előfordult a parkolóban egy kis koccanás, de emiatt nem kaptak sosem büntetést.
   -Jól hallották. Így megtanulják, hogy felnőtt emberek nem kezdenek el egyből vitatkozni, hanem megoldják a problémát.
   -De...?
   -Nincs de! Délután háromkor mind kettejüket várom a tizenhatos teremben. Értették?
  -Igen, Tanár úr...
  -Hát akkor? El ne késsenek!
   Ekkor vettem csak észre, hogy már mindenki eltűnt, hiszen becsengettek. Csak ketten voltunk Kyle-lal, mivel közben már a tanár is elment. Még Lili is itt hagyott. Komolyan vette a jegyeit-
   -Ezt jól megcsináltad szöszi!
   -Jaja... fogd csak arra, hogy szőke vagyok, ha nem akarod bevallani, hogy nekem volt igazam-ezzel elértem a célom, felidegesítettem.
   Így együtt léptünk be a huszonkettes terembe. Ekkor nézett ám csak mindenki nagyot, hiszen mindenki tudta, hogy nem vagyunk jóban.
   -Elnézést Tanár nő a késésért. De történt egy kis baleset.
   -Igazából félreértés...
   -Igen, hallottam hírét. Foglaljanak helyet-utasított minket a matek tanár.
   A negyvenes évei elején járhatott, ennek ellenére nem volt se gyereke, se férje. legalábbis senki nem tudott róla. Vörös, lófarokba fogott, husszú haja volt. Igaz, ami igaz, de nem egy matektanárnak való alkat volt.
   -A padok felé figyeltem és Lilit kerestem, de el kellett keserednem, mert már mellette is ültek, így csak két üres hely volt már egymás mellett. Pechemre kénytelenek voltunk egymás mellé ülni. A Tanárnő, már látta rajtunk, hogy reklamálni akarunk, de egyből csöndre intett minket.
   Ekkor eszembe jutott, hogy a tolltartómat a kocsiban hagyhattam, mivel a táskámban nem volt. Kyle-tól meg persze nem kérek, így egy egyszerű varázsigét használva odavarázsoltam, már amennyire hatékonyan lehetett, úgy hogy a padtársam állandóan figyelt. De végül én nyertem...
   Egész órán nem figyeltem, csak azon gondolkoztam miért szúrt ki most velem ennyire a világ. Valószínűleg Kyle sem figyelt, mivel a füzete üres maradt. Óra közben akarva, vagy akaratlanul, de sokszor arra pillantottam mit csinál az a szemét, aki az autómat megcsúfította. Mondjuk emiatt nem aggódtam, hiszen egy egyszerű varázsigével majd otthon orvosolom a problémát. Őszintén a nap többi részére sem emlékszem, csak arra, hogy ebéd közben Lili megkérdezte, mi a bajom, mivel ő már nagyon unja , hogy örök hallgatást fogadtam. Én erre csak annyit mondtam, hogy még mindig mérges vagyok. Persze ez így is volt, de főleg az volt a problémám, hogy állandóan Kyle járt a fejemben. Elhessegettem a gondolatot mennyire tökéletesen néz ki szőke hajával és hozzá nem illő mogyoróbarna szemeivel. Már egy felejtőbűbájt is bevetettem, de így s visszatért az arca és ez már kezdett idegesíteni.
   Végül eljött a három óra és beléptem a tizenhatos terembe. Kyle már ott volt, én pedig a tőle legmesszebb eső padhoz ültem. Ekkor megérkezett a tanár is.
   -Jó napot! Látom sikeresen megérkeztek. Örömükre egy plusz feladattal is kell látnom magukat. Szétválogatják osztály szerint a dolgozatokat.
   -Szuper!-tört ki Kyle-ból-ha végeztünk elmehetünk?
   -Persze... hát fáradjatok utánam.
   -Örülhetsz, hogy csak pár poros lapot kell szétválogatnunk-súgta a fülembe Kyle, mire összerezzentem.
   Elengettem a fülem mellett a megjegyzését. Ekkor kinyitotta előttünk a Tanár úr a szertárajtót és több tonnának tűnő felhalmozott papírral néztünk szembe.
    -Hát... jó munkát..., ha végeztek a kulcsot adják le a portán-ezzel csak úgy elhúzott a teremből.
   Innentől kezdve, mély hallgatásban töltöttük az időt.
   -Kimegyek a WC-be, mindjárt jövök. Nyugi, nem szökök meg, mivel nem vagyok bunkó..!
   Nekem nyolc...-feleltem őszintén, mivel ha elhúzna varázslattal megoldanám se perc alatt.
   Azért egy kicsit gyorsítottam a folyamaton, még távol volt, de azért nem olyan szembetűnően. Alig másfél óra múlva elérkeztünk az utolsó adaghoz. Váratlanul egész gyorsan eltelt a büntetésünk. Majd egyszerre nyúltunk az utolsó dolgozatért, mikor összeért a kezünk. 
   Megszűnt minden körülöttünk csak bámultuk egymást, amit a lámba szikrázása zavart meg. Ujjaink ekkorra már valahogy összefonódtak. Fölnéztünk a lámpára, ami abban a percben kialudt. A következő pillanatban már a szája az enyémre tapadt és érzéki csókot lehelt rá. Majd végül újra kigyulladt a lámpa. Ez olyan érzéssel töltött el, mintha a világ rózsaszín felhőkből és vattacukorból állna és minden értelmet nyert.
   Megzavarodva pillantottam rá, de az ő tekintete is elég zavart volt.
   -Bocsáss meg... Nem szoktam ilyet csinálni...
   -Semmi gond... én... megértem...
   -Ezt inkább felejtsük el...
   -Igen, az lesz... a legjobb-makoktuk egymásnak.
   -Akkor szerintem mennyünk is...-mondtam, és közben azt a dolgozatot melyen először összeértek újaink zsebre vágtam, remélhetőleg észrevétlenül.
   -Leadtuk a kulcsot és a parkolóban elválltak útjaink, de mielőtt beszálltam volna az autómba, visszafordultam még egyszer és Kyle engem nézett. Nem volt küztünk, talán csak két méter, mivel a megüresedett parkolóban, így már egymás mellett parkoltunk. Odaléptem hozzá és még egyszer megcsókoltam. Kéztetést éreztem rá, de meglepődtem mikor viszonozta a csókomat és magához ölelt. Megint az az érzés tört rám, mintha én lennék a világ legboldogabb embere. Elválltak ajkaink és csak egy szót bírt kinyögni, miből arra következtettem, neki is hasonló érzése lehet, mint nekem, már amennyire bírtak gondolkodni:
   -Akarlak.

1.fejezet: Bevezetés a varázslók világába

   Kate Lawless vagyok. Tizenhat éves, szőke hajú és abszolút nem átlagos lány vagyok... A suli egyik legmenőbb lányként adok a külsőmre. Azért persze ennyire nem vagyok elszállva magamtól. Varázsló vagyok. Sajnálatomra ez nem olyan, mint a filmekben. Komoly varázsigéket kell megtanulnom, hiszen nem csupán pálcalengetésre mennek a dolgok. Tizenkilenc éves koromban beteljesedik az erőm. Jelenleg egy sokkal kisebb, de azért hatékony erővel rendelkezem. Majd legkésőbb huszonkét évesen saját családot kell alapítanom. Hát mit nem mondjak, odafigyelnek, hogy ki ne halljunk.
    Az életem maga az álom volna, ha a suliban az a nagypofájú Kyle végre leszállna a földre. Mióta az eszemet tudom utáljuk egymást. Az okára már nem is emlékszem, de az biztos, hogy valami nagy bunkóságot csinált szokás szerint, amiért ekkora közöttünk a feszültség. Mivel én biztos, hogy semmit sem csináltam.
    Nem ismerünk minden varázslócsaládot. Persze vannak akikkel ápoljuk a kapcsolatot, de többnyire titkoljuk az erőnket. Seattle-ben élek a szüleimmel. Nem tudok itt több családról, de persze ez nem jelenti azt, hogy nincs is több. Mint mondtam, jól titkoljuk az erőnket. Két bátyám van. Az ő erejük már beteljesedett. A fiatalabbik, Luke esküvője most lesz, alig két hónap múlva a huszadik szülinapján. Az idősebbik bátyám, Spencer, aki ezzel egy csöppet le van maradva. Múlthéten töltötte a huszonegyedik szülinapját és még csak barátnője sincsen. Ha pedig nem lesz felesége a huszonkettedik szülinapjáig, akkor a fejesek rendelnek ki neki valami bányarémet, tehát érdekházasság. Ma már akár halandó is lehet az élettársunk, de az életével kell esküdni, hogy megtartja a titkunkat.
    És hogy kik ellen harcolunk? Miért létezünk egyáltalán? Még Istennek köszönhetjük a létezésünket. Négy férfit és három nőt bízott meg azzal, hogy az embereket próbáljáka jó útra téríteni. Ehhez különleges erővel ruházta föl őket. Majd megparancsolta nekik, hogy alapítsanak családot és folytassák a vérvonalat. Ma ez már nem így megy. Nem kell mindenkinek úgynevezett életőrnek lennie. Minden családból egy gyermek, mely általában az elsőszülött. A többiek meg nagyjából csak vannak. Így van ez nálunk is. Tehát nálunk Spencer és apu az életőr. Ezt a munkát a halálának utolsó órájáig kell végeznie. Ekkor az erő elhagyja a testet, hogy egy másikba szülessen újjá. Nem egy életveszélyes  foglalkozás. Egyelőre ennyit a családomról és az életemről a többit majd ezután.

   Kyle Lochte vagyok. Tizenhét éves, szőke, menő séróval rendelkező fiú vagyok. A sulim focicsapatának kapitányaként az egyik legmenőbb srác. De mért is vagyok én ekkora mázlista? Mert varázsló vagyok és hagy ne mondjam az erőm nélkül életképtelen lennék. Persze ehhez tanúlni is kell, de végül is, megéri. Gondolom a többit már mindenki tudja.
    Seattle-ben élek a húgommal és a szüleimmel. Ha beteljesedik az erőm és befejezem a sulit életőr leszek a család elsőszülöttjeként. Amy, a húgom tíz éves. Vagyis még előtte az élet. Imádom az életem és a házasságtól sem félek, majd csak megtalálom az igazit. A sulival se lenne semmi gondom, ha Kate, nem lenne olyan hisztis. Még is mit gondol, ki ő?! Az egész még talán az oviban kezdődött. Nem is tudom pontosan, hogyan, de amióta ismerjük egymást, utál. Pedig én tényleg nem csináltam semmit!
   Tehát az életem eléggé egyhangú. Tudom mit csinálok és azt is, hogy mit fogok.