4.fejezet: Nem hiszek a szememnek

 Alig aludtam egész hétvégén. Igazából semmit nem csináltam. Egybefojtak a napok. Nem hittem, hogy valaha is ekkora hatással lesz rám valami. Annyira igazinak éreztem, ami köztem és Kyle között kezdett el kialakulni. Végül eljött a hétfő.
   Először úgy gondoltam, hogy azzal büntetem, nem szólok hozzá és levegőnek nézem. Végül rájöttem, hogy ezzel magamat is büntetném, ahhoz pedig semmi kedvem. Tehát elhatároztam, hogy eléállok a suliban és megmondom neki, hogy velem nem szórakozhat. Nem vártam a találkozásunkat. Féltem tőle. A percek, pedig túl gyorsan teltek, hogy fel tudjam mérni, mit is csinálok. Úgy össze voltam zavarodva, hogy elfelejtettem Lilit a suliba menet fölvenni. Mikor bekanyarodtam a parkolóba, akkor jutott eszembe és gyorsan írtam neki egy SMS-t.
   Mikor kiszálltam az autóból, Kyle még nem volt ott. Bár még jó fél óra volt az első óra kezdetéig. Teltek a percek, de semmi. Becsöngettek és semmi. Az nem létezik, hogy nem az autójával jött, mert mindig előszeretettel hencegett vele. Az eső is eleredt és kénytelen voltam bemenni, ha nem akartam igazolatlan órát kapni. Német órám volt, a tanár pedig különösen érzékeny idegállapotban lehetett, mert amikor meglátott, ölni tudott volna a szemével.
   -Elnézést Tanárnő a késésért...
   -Nem értem! Egy tizenhat éves lánynak mi dolga lehetett, hogy nem tudott beérni nyolc órára!
   -Lesütöttem a szemem és elengedtem a fülem mellett, amit mondott. Leültem a helyemre és egy papírdarabért nyúltam a táskámba a német cuccom helyett. Szét néztem a teremben és megláttam Mattit, Kyle egyik legjobb barátját. A papírra gyorsan leírtam a következő szavakat:

Hol van Kyle?

 

Pár ember közreműködésével a levelem sikeresen célba is ért. Fölnézett rám, majd egy idióta mosoly jelent meg az arcán. De szerencsémre elkezdett írni. Mikor visszaért hozzám a papír, csak egyetlen szó volt ráírva, meglehetősen szép betűkkel:

 

Beteg.

 

Na szuper! Gondoltam magamba, bár legszívesebb sikítottam volna. Összetéptem a papírt és egy varázsige segítségével a kukába juttattam, persze észrevétlenül.

   Állítólag már megint német TZ-t írunk jövőhéten. Vagyis valami hasonlót hablatyolt a tanár, bár nem igazán értettem. A következő órám osztályfőnöki lett volna, de mivel így is tartoztam egy igazolással, úgy voltam vele, mit nekem még egy nap. Így hát fogtam magam és kisiettem az ajtón majd beszálltam az autóba és egyszerűen elhajtottam. Nem foglalkoztam a tekintetekkel, amiket magamon éreztem. Nem számított semmi, csak egyedül akartam lenni. Sírni akartam. Nem érdekelt ki mit gondolt, de elegem volt. Szükségem lett volna valakire, de akitől jobban éreztem volna magam, pont miatta szenvedtem. Nem tudtam, hova mennyek, de azt vettem észre, hogy Kyle-k háza előtt állok. Nem is tudtam, hogy tudom hol laknak. De tudtam, hogy itt van a közelben. Hogy itt él. Az a különös érzésem volt, hogy most már minden rendben lesz. Hiába tudtam, hogy ez nem így van, de ezt éreztem.

   Leállítottam a motort, majd kiszálltam az autóból. Úgy voltam vele, ha itt vagyok legalább már valami hasznosat csináljak.
    Én más emberekkel ellentétben még életemben nem voltam beteg, még csak megfázva se voltam. Egy varázslat védett az egyszerűbb betegségekkel szemben, amit még születésemkor kaptam. Azonban ez nem védett minden ellen. Voltak betegségek, amelyek kifejezetten varázslókat értek és nem volt ellenük úgynevezett gyógyige.

   Becsöngettem, de persze, hogy nem jött ki senki. Milyen meglepő... 

Mindenképpen beszélni akartam Kyle-lal. Jöhetett a mai nap már ki tudja hányadik varázsigéje. A jobb kezemet a vállamtól egészen az ujjaim végéig húztam, furcsa latin szavakat mondva, amiket úgy se értene senki. Ahol az imént végighúztam a kezemet, most egy apró térkép jelent meg, ami az előttem álló házról készült. Benne kis pöttyökkel, melyek mutatták, a benne lévő emberek helyét.

 

*

 

   Életem során még egyszer sem voltam beteg. A születésemkor kapott gyógyige jól védett ezek ellen. Most azonban mégis ágynak voltam döntve. Egy varázsbetegség "áldozata" lettem, mely csak varázslókat támadott meg.

   Hallottam, hogy csöngettek, de nem kellet kinéznem az ablakon, hogy tudjam ki az. A szobám az utcára nézett. Éreztem, hogy Kate az. Szégyelltem magam, amiért nem szóltam neki, hogy nem megyek ma, de amiatt még jobban, hogy féltem. Féltem, hogy megnézi a facebook profilomat és félreérti a kapcsolatban státuszomat. Mégis odamentem az ablakhoz. Még felülnézetből is gyönyörő volt. Felhúzta a pulóvere úját és végighúzta a kezét  másik karján. Először azt hittem varázsolni akar, mivel úgy tett, mintha a kézitérkép varázsigét akarná végrehajtani. Eszembe jutott, hogy ez lehetetlenség. Végül értetlenül álltam a helyzet előtt, mikor valóban egy varázslatot hajtott végre. Méghozzá tökéletesen. Nem akartam hinni a szememnek.

   Úgy gondoltam ez lehetetlen. De azt is tudtam, hogy lebuktam. Ha az valóban egy kézitérkép varázsige volt, márpedig az volt, akkor pontosan tudta, hogy itt állok és azt is tudta, hogy őt nézem. Nem kellett benne csalódnom. Abban a pillanatban fölnézett rám és találkozott a tekintetünk.

   Arcáról semmit sem tudtam leolvasni. Azonnal szóltam a házvezetőnek, hogy engedje be Kate-t, mivel én nem biztos, hogy ájulás nélkül meg tudtam, volna tenni a szobám és a bejárati ajtó közti távolságit, úgy legyengültem ettől a rohadt betegségtől. Leültem az ágyamra és vártam. Majd egyszer kopogtatás nélkül benyitottak a szobámba. Kate volt az. Csak néztünk egymásra, és szinte egyszerre szólaltunk meg. Az első szavam tudtam, hogy a bocsánat kérés lesz, hiszen magyarázattal tartoztam neki. És úgy fest ő is nekem.

   -Sajnálom.

   -Mennyit láttál?