Az a gondolat, hogy saját testemmel csókolóztam elég hihetetlen volt. Bár ez még az én világomban is meglehetősen furcsán hangzott. Anya elment itthonról az egyik varázskönyvtárba, hátha talál valamit a különleges esetemre Kyle-lal. Nekünk azt a feladatot adta, hogy Lilit küldjük haza és hajtsunk rajta végre enyhe tudatmódosítást. Elsőnek furcsállotta, hogy Kyle is ott van, vagyis én. De még elég kómás állapotban volt, mint az reggel illik, tehát nem nagyon kötözködött.
Egyedül maradtam Kyle-lal. Az egész ház a miénk volt. Nem tudtuk anya mikor fog hazaérni. Próbáltam kiélvezni a helyzetet, hogy végre van egy kis időnk beszélgetni.
-Meg akarlak ismerni... Ha már úgy is így egymásba gabalyodtunk-mondtam, szinte suttogva.
-Ha itt tartunk tartozol nekem egy bocsánat kéréssel?-mosolyodott el halványan.
-Miért is? -próbáltam kacérkodni és csökkentettem a köztünk lévő távolságot.
Lélegzete kezdett felgyorsulni és ez tetszett. Be kell valljam hízelgő volt.
-A szobámban képes voltál az emlékeimet megváltoztatni. Természetesen sikertelenül. Szóval most rajtam a sor.
Most már az én lélegzetem is egészen felgyorsult, ahogyan egyre közelebb kerültünk egymással. A hasamban, mintha ezernyi pillangó focizott volna és meglehetősen rosszul. Nem értettem miért vagyok ilyen ideges elvégre az előbb még a kezemben volt az irányítás. Be kellett vallanom magamnak. Teljesen bele voltam esve Kyle-ba.
-Szerintem felejtsük el-jelentettem ki.
-Akkor viszont meg kell csókolnod.
-Kein Problem-mondtam én, mint a profi németes.
Erre egy hülye grimaszt vágott. Nem tudtam eldönteni,hogy a röhögést próbálja- e visszafojtani vagy egyszerűen nem esett le neki miről beszélek. Minden esetre gyorsan változtattam a helyzeten. Érzéki csókot leheltem a szájára. Éreztem az átváltozást és titkon abban reménykedtem, talán nem változunk vissza. Mikor szétváltunk, csalódnom kellett. Még mindig nem voltunk önmagunk, de legalább a csók kárpótolt valamennyire. Az ajtó előtt álltunk, itt maradtunk mikor Lilit kitessékeltük. Észre sem vettem... Hajlamos voltam a részleteken átsiklani, ha Kyle velem volt. Kinyílt előttünk a bejárati ajtó és anya lépett be rajta.
-Sziasztok!
-Na? Mire jutottál?-kérdeztem egyből. Látszott rajta, hogy egy kicsit még mindig zavarban van a helyzettől. Nem hibáztattam.
-Komolyan? Semmire. Ilyen helyzetről, sőt még csak hasonlóról egy könyv sem írt. Attól tartok be kell avatni apádat kicsim-hirtelen nem tudta eldönteni, melyikünkre nézzen.
Megijedtem, hiszen eddig fel sem fogtam, milyen komoly lehet a helyzet. Apa biztosan teljesen ki fog borulni. Semmi kétség. Mivel apu életőr,sok mindent átélt. Mindig is elég komoly ember volt. Szabályok szerint élte életét. Ezért sosem volt túl jó a kapcsolata ideősebbik bátyámmal. Spencer világ életében egy laza srác volt.
-Talán nem fog a tanács elé küldeni minket.
Igen, a varázslóknak is volt saját társadalmik és a tanács volt a legfelső szinten. Franciaországban van a székhelyük, Párizsban. Normál körülmények között örülnék, ha Párizsba kellene utaznom, de.... most ez teljesen más. Apu mindig is úgy vélte, hogy amit a tanács mond az szent és sérthetetlen. Sajnos azonban, ha a tanács úgy véli, hogy ebben az esetben mi vagyunk a probléma okozói, nagyon kemény és szigorú büntetést szabnak ki ránk. Apa valószínűleg ezt javasolná. Én azért reménykedtem, hogy erre nem kerül sor.
-Csak egy napot! Csak ennyit adj nekünk. Hátha kitalálunk valamit.
Anyu már kezdte megszokni a testcserénket és, hogy mikor ki is beszél valójában.
-Még is mit tudnátok csinálni?
Nem tudtam. Fogalmam sem volt. De ha meg sem próbáljuk nem tudhatjuk meg.
-Rendben. Huszonnégy órátok van. Utána szólók apádnak.
Bólogattam a fejemet, majd karon ragadtam Kyle-t és a szobámba vonszoltam. Meglehetősen hallgatag volt. Mikor felértünk magunkra csuktam az ajtót.
-Mégis mire gondoltál?-tört ki hisztérikusan, ami nagyon is passzolt vékony hangomhoz.
-Nyugi... majd csak kitalálunk valamit...
-Nagyon remélem neked. A holnapi nap már úgy is kilőve. Suliba így nem megyek.
-Ezt most vegyem fenyegetésnek?
Elég feszültté vált köztünk a levegő. Beleestem az ágyamba és próbáltam gondolkozni. Természetesen ez lehetetlennek bizonyult.
-Ötlet?-kérdeztem meg bő fél óra hallgatás után. A percek valósággal repültek. Kérdésemre nem érkezett válasz. Felültem és alig akartam hinni a szememnek. Kyle elaludt! Hogy képes erre ilyenkor?
Hozzávágtam a párnámat, mire fölriadt.
-Jól van na. Gondolkodom, gondolkodom...
Nagylevegőt vett és szép lassan kifújta. Már majdnem megint teljesen lecsukódtam a szemei. Készítettem a másik párnámat, hogy akcióra kész legyen. Ekkor váratlanul eszembe jutott a kastélyi veszekedésünk. Hol is volt... Nem emlékeztem a kastély nevére, de az tisztán rémlett, melyik teremben voltunk. Brachman és Visnu szobránál voltunk. Gondoltam ez egy jó kiinduló pont. Hiszen varázslényeknek is nevezhetjük őket és a mi esetünkben bizony egy nagyon komoly varázslat történt. Ekkor fölpattant Kyle szeme. Egymás szemébe néztünk, majd szinte egyszerre mondtuk:
-Bracham és Visnu.
-Én mondtam hamarabb!-stoppoltam le az első helyet.
-Nem igaz! Plusz pont nekem, hogy egyáltalán emlékezek a nevükre.
Odahuppant jelenlegi könnyű testével az ágyamra és megcsókolt. Csukott szemmel jobb volt elkezdeni, mert akkor egy pillanatra sem volt olyan érzésem, mintha saját magamat csókolgatnám. Meg tudtam volna szokni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése